Szentek zendülése


WASS ALBERT

Szentek zendülése

 

Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos
lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit,
a szigeti apácák fehér köntösében, egyenesen állott és keményen, s úgy
nézett Erzsébetre.

– Márpedig énelőttem előbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban
is kitart hazája mellett – mondotta szigorú, csengő hangon -, mint
az, aki svábok kegyét keresi idegenben!

– Nincs igazad – tüzelt Erzsébet, megkönnyesedő szemmel -, előbbrevaló
való az, ki hűséggel tartá a szövetséget, mit köténk nyugattal,
semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak!

– László! – fordula Margit a páncélos király felé.

– Mi bajotok megint? – horkant föl a páncélos bajnok, s megállt
a két asszony előtt.

– Tégy igazságot! – emelte föl Margit a hangját. – Melyik magyar
előbbrevaló magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült?

– Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az az
előbbrevaló – mordult villogó szemmel a király -, a többi, az mind
semmire se való!

– De aki mégis életben maradott – vetette ellen Erzsébet -, annak
az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit
mink kötöttünk!

– Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom –
utasította rendre László király szigorúra húzott szemmel Erzsébetet -,
münk nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel.

– De ebben a német is benne foglaltatik…

– Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk – pattogott László
– Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz
mérten!

– S mink mire mentünk vajjon a sok áldozattal? – szólt közbe Margit
élesen. – Utak árkába került a népünk, Árpád úr földje ebek prédája
lett! Ideje lenne számot vetni evvel, László bátyám. Hogy így
gondoltuk-é?

A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt. Nehány
pillanatig némán nézte maga előtt a padlót, aztán szótlanul elfordult,
és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda
s vissza.

– Mi értelme ennek a beszédnek? – jegyezte meg Erzsébet halkan.
– Választottunk kelet s nyugat között, s nyugatot választottuk. Kész.
A többi az Atya Úr dolga volt.

– Ezer kún koponya! – csattant föl a király -, de hátha rosszul
választottunk?! Hát nem úgy föst-é minden odalent, mintha münk
tévesztettük volna el a dolgot annak idején, s élet helyett a halál
felé indítottuk el a reánk bízott népet? Nem úgy föst-é?

– De László…! – ijedt meg Erzsébet.

– Én hát, én! – döngette meg boltozatos mellét a magyarok harcos szentje.
– én magam, ki ezernél több kúnnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem
magamat: mi lett volna ha annak idejében fordítva verekszem,
s kúnok feje helyett svábok s taljánok sisakját likasztom halomra, he?
Ha kúnnal, tatárral szövetkezve, tova Spanyolföldig toltam
volna ki a magyar gyöpüt? Mi lett volna akkor?

Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit.

– László, te beszélsz így? A kereszténység pajzsa? Nyugat bástyája?
László…!

Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai.

– Én hát, kereszténység pajzsa, nyugat bástyája! Így neveztek akkor
engem s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb; s
bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a
talján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya,
jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é egy is támasztani
a megdűlő falat? Hej, húgom, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én
pajzs helyett csákány, s bástya helyett faltörő szikla, s tengerbe
nyuvasztottam volna egész nyugatot a maga rohadt kalmárnépségével
együtt, úgy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kezemmel.
Idefönt még egy jóféle kardra sem telik.

Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében.

– Pogány beszéd ez, László…!

A király zordul fölnevetett.

– Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek
pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a
nyugat!

– Jól mondod, László! – vetette föl Margit keményen a fejét s szeme
megvillant -, Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Mink
fogadalmat tettünk volt az Úrnak, hogy védelmezzük a kereszt ügyét,
s nyugat jámbor népeit. Mink meg is tartottuk volt a fogadalmat,
s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Úr állotta-é,
amit nékünk ígért?

– Ne vétkezz, Margit! – szörnyülködött Erzsébet. – Fejeden a szentek
aranykoronája…!

– Mit nekem aranykorona! – rázta meg Margit dacosan a fejét – Árpád
vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról
van szó!

– Igazad van, húgom! – dobbant László király páncélos lába a padlón. –
Nem arról volt szó, hogy minket tegyenek szentté, hanem, hogy
nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ,
erről volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden
csákányütés, amit tett a kezem! Ezért építtetém tucatjával a
templomokat, azért gyűjtém halomra bennök a talján papokat s a sváb
lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel őket tulajdon népem ellen,
egyedül csak ezért! Igazad van, húgom! Münk állottuk a kötést, s a
fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vívódik a magyar,
társtalanul kallódik nyugat országútjain, s nyomorult sorsát
részvétlenül bámulja a kalmár csőcselék, mely pajzsom árnyékában
növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm, s csak néznem kell
tétlenül ideföntről nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a
sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bújt, amikor helyt kellett
állani a keresztért, s hagyta egymagában vérezni a magyart, hogy
belerúgjon, mint megunt cselédbe, midőn vérvesztetten kidőlt! Veri
a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati
kultúráról. Lenézi, s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett
volna, ha nem áll vala karddal a kezében őrt gyepüjén a magyar? Hol
lenne ma az a híres nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk
alá ma minden tejfeles szájú piperkőc, s hol lenne Róma keresztje,
ha István Úr nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kún
szövetséget s lerohanom egyesült hadaink élén a taljánok földjét?
Ha Béla öcsém kezet fog a tatárral s végigdúlja velök álmos Európát?
Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete seregét a
parókásfejű sváb hercegecskéknek? Vajh’ milyen nyelven dicsérnék
ma az Urat a tengerek partján, s Róma keresztjének lenne-e még nyoma
valahol? Hajh, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a
kezem! Tudnám most már, hová üssek véle!

– Ez pártütés! – hüledezett Erzsébet, halálsápadtan – nem rettegsz,
hogy fülébe jut az Úrnak?

– Bárcsak oda jutna! – vetette föl László a fejét. – Nem titok ez!
Legalább megtudná magyariak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól
nem is juthat eleibe többé az egyenes beszéd!

Erzsébet szaporán vetette a keresztet, Margit szólani akart éppen, de
ebben a percben meglebbent a medvebőr, s az ágyasházból kilépett őszen
és szakállason István király, maga. Mögötte Imre herceg. Az agg király
szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát. Nézése aggodalmas
volt és szomorú.

– Ingerült szót hallottam szádból, szeretett rokon. – fordult
Lászlóhoz és szemöldökei szigorúan rándultak. Mért nem fékezed
indulataidat böjttel és önsanyargatással?

László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett
az erőlködéstől, hogy csöndesebbre fogja feltörő szavai.

– Böjtöl eleget népem odalent – felelte fojtottan – és
sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga őrli
bennem a keserűséget s ma gonosz dolog, Isten s ember előtt!

Bánat futotta el az ősz király szemét. Sóhajtott.

– Magyariak dolga bizony rosszul áll – ismetre be.Hangja csüggedt
volt és öreg.

Margit előbbre lépett.

– Engedelmeddel kérdenék tőlet valamit, király úr!

– Szólj – bólintott István.

– Úgy szólott-é az egyesség Nyugattal, hogy láncos ebe legyen a magyar
svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? – csattant fel Margitból a
kérdés – Ki, ha mások palotáinak őrzésében agyarait veszti, szemétre
vettessék, s minden jött-ment ripőknek gúnyjára le1gyen? Így volt-e az
alku, király úr?

Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.

– Keményen szólasz, Margit…

– Ezt kérdem tőled én is, István apánk – dobbant előre László s nézése
sötét volt mint viharos éjszaka – Így szóllott-é a kötés? Hogy
Pannóniától a székely gyepűig jajszótól legyen hangos az éj meg a
nappal, s a kegyes nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania
meggyötört magyarok sikolyát? Hogy azok, kik szólani mernek a
nemzetért, mint űzött vadak bújkáljanak nyugat vadonjaiban, s hálátlan
védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot túrhassanak
magunknak a fagy ellen valamelyik idegen árok fenekén? Hogy pallosunk
árnyéka pohosra hizlaljon minden idegen fattyat ki rúgással fizesse
vissza a védelem bérét? Így volt-é az alku?

István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyűltek.

– Nem így volt, László. Jól tudod, nem így volt.

– Úgy volt-é az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen
igába, hadd húzza jámborul nyugati urak szekerét s ha kidöglik
félrerúgják az útból. Így volt-é az alku?

– Jól tudod, László, hogy nem így volt – sóhajtott István.

– Akkor miért, István apánk, miért? – sikoltott föl Margit –
Avagy az Úr, aki mindent tud, nem tudja mi történik odalent?
Az Úr, aki mindent lát, nem látja magyariak baját?

Az agg király arcát szomorúság felhőzte, amikor végignézett Lászlón
és Margiton.

– Gyermekeim – felelte lassan és fáradtan – ezek a kérdések fölsajdultak már
bennem is, ezerszer. Böjtöltem és ostoroztam magam, hogy látásom
megtisztuljon, s megismerhessem az Úrnak szándékát. Hiába volt.
S egyebet mit tehetnék.

Az ősz fej lehanyatlott. Margit arcán végiggördült egy könnycsepp.
Erzsébet sóhajtott.

– Nem tehetünk mást, mint imádkozunk értök s a hozzánk fölszálló
fohászokat az Úr elé visszük, ha majd sor kerül reánk a kihallgatáson.

– Én pedig azt mondom, nem addig a’ – szegte meg László keményen a
nyakát – Még most elmegyünk az Úrhoz, s elébe tárjuk magyariak dolgát!
Számon kérjük tőle a kötést, amit tettünk véle, midőn Róma aklába
tereltük kard élivel a népet, hogy jövendőt alapozzunk számára a
nyugat országai között! Nem addig a’, még mostan elmegyünk!

– Nem tehetjük, László! – riadt föl Erzsébet – Hova gondolsz!
Hiszen ez zendülés! Mit szólnak a kegyesek…?

– Hadd szóljanak! – dobbantott László indulatosan. – Nem tagadtam
soha, hogy idegen volt tőlem mindég e mezítlábas szenteskedők hada,
kik naphosszat az Úr körül lebzselnek, s elzárják tőle a világ panaszait.
Én nem kívánkoztam ide, ám ha szentté csináltak, magukra vessenek!
Harcos voltam én egész életemben, ki többet szólottam karddal mint
imádsággal! S hogy tettem amit tettem, az nem a mennyei malasztért,
de ama kötés miatt volt, mit tőled vettem örökségül, István. Én biza
megyek, most nyomban s én biza megmondom az Úrnak, meg én! Hogy ami
nem igazság, az nem igazság! Sem itt, sem a földön. Magyariak dolgát
én szó nélkül többé nem hagyom, ha fejemet is veszik miatta! Mert előbb
voltam én magyar s csak azután szent!

– Veled megyek, László! – ujjongott föl Margit. Szeme csillogott
s szép barna orcája kipirult.

– Mi Urunk, el ne hagyj… – sopánkodott Erzsébet sápadtan – baj
lesz ám ebből, nagy baj, meglássátok…

István király szeméből kiszökött a könny, s alápergett fehér szakállán.
Két csontos, fehér kezét rátette László király széles vállaira.

– Igazad van, László – mondotta s nehezen jöttek ki száján a szavak –
s bocsásd meg Istvánnak, hogy elfeledte Vajkot. Megyek én is. S te,
Imre fiam?

– Atyám mellett a helyem – felelte Imre halkan, lehajtott fejjel.

– Margit?

– Avagy tán nem a Nyulak Szigetén éltem s nem Árpád-vér vagyok? –
felelte Margit büszkén, fölemelt fejjel.

– S te, Erzsébet?

Erzsébet sápadtan hebegett.

– Én… én tulajdonképpen…

– Svábok szentje lettél, maradj hát annak – vetette oda ingerülten
Margit – elegen leszünk magyari szentek nélküled is!

Lászlón türelmetlenül zörrent a páncél.

– Vezess hát, István apánk! S ha baj támad a mezítlábasokkal, melletted
leszek, ne félj. Ha egyéb nem is, öklöm még maradt…! Ezer kún
koponyára esküszöm, ha csak egy kardom lenne…

Margit rátapasztotta tenyerét László szájára.

– Ne pogánykodj, László. Bízz az Úrban, én bízom Ôbenne.

– Menjünk hát magyariak! – sóhajtott István király s megindult nehéz
léptekkel a kijárat felé.

Lementek a palotásház lépcsőjén s keresztül az udvaron. Nehány lézengő
aprószent szájtátva bámult utánok. Elöl haladt István, fején a szentek
koronájával, súlyos királyi palástban. Mögötte László, páncélosan,
szálfaegyenesen. Roppant sarkantyúi nagyokat csörrentek az udvar
kövén. Utána Imre következett és Margit. S amikor az udvar kapujából
visszapillantottak, meglátták Erzsébetet, ahogy csüggedten és
szégyenkezve kullogott a nyomukban.

Imre megállt.

– Jöjj hát közénk, húgom – mondotta szelíden és kinyújtotta kezét
Erzsébet felé.

Margit keze is kinyúlt.

– Ma eggyé kell forrnia minden magyarnak, akár ide húzott eddig,
akár oda.

– Bocsássatok meg – suttogta Erzsébet sírástól fuldokolva – nem
tudjátok, milyen nehéz nekem. Ide is tartozni s oda is…

Mentek. Keresztülhaladtak a főpalota udvarán. Föl az ezeregy lépcsőn.
Az aranyos főkapu előtt ott állott a mezítlábasok őre.

– Kik vagytok?

– Magyari szentek – felelte István király.

– Mit akartok?

– Szavunk vagyon az Úrral.

– Most? – szörnyülködött el a mezítlábas. – Nem tudjátok, hogy ilyen
időben nincsen kihallgatás? Tartsatok penitenciát, hogy
tudatlanságtokat levezekeljétek…

– Félre csuhás! – dörrent rá türelmét vesztve László – nem látod,
hogy Árpádházi királyokkal van dolgod? Gyerünk, István!

A páncélos óriás marcona alakja elől ijedten szökött félre
a mezítlábas őrszent.

– Zendülés! – dadogta elkékülten – Zendülés! Ilyen még nem volt!

– Hát ha nem volt, akkor most van! – mordult rá László. – ne hívtatok
volna magyart magatok közé!

Félrenyomták a megrémült cselédet s bevonultak az aranykapun. Odabent,
a kék oszlopcsarnokban, angyalkák játszadoztak. Itt-ott nehány
mezítlábas őr bámészkodott. Holdfényből kovácsolt alabárdjaik sápadtan
világítottak. Eltátották a szájukat, amikor meglátták a királyi
menetet. Még az angyalkák is abbahagyták a hancúrozást és kíváncsian
nézték a furcsa viseletű idegeneket. Különösen László király
sarkantyúit csodálták.

Hanem az őrök, azok összefutottak nyomban.

– Zendülés! – rikoltották. – Zendülés! Riadó!

Alabárdjaikat nekiszegezték a közeledőknek.

– Állj! – kiáltott a parancsnokuk – Kik vagytok és mit akartok?

– Netene – nevette el magát László és csípőre tette vaskesztyűs kezét
– de megriadtak ezek a mezítlábasok!

István király megállt. Fölemelt fejjel szólott.

– Az Úrhoz jöttünk alázatos szóval. Magyariak vagyunk.

– Nem tudjátok a rendet? – pattogott a főcsuhás – Iratkozzatok föl
elébb Gábriel parancsnoknál, aztán várjatok sorotokra. Nem lehet
ám ide csak úgy betörni, miféle dolog ez? Látszik, hogy valahonnét
Ázsiábúl jöttetek!

– Bár onnan jönnénk – szakad föl Lászlóból újra az indulat -,
tudom, hogy nem így állanánk akkor előttetek, fegyvertelen kézzel!

– Ne lármázz – hetvenkedett a főmezítlábas – kifele innen, egy-kettő!

– Én István vagyok, magyariak első királya – egyenesedett ki az ősz
király – s bebocsáttatást kérek az Úrhoz.

– Mit bánom én, akárki is vagy! – feleselt vissza a fő őr –
Kivételezés nincsen! Tartsátok be a szolgálati utat és kész!

István király hangja megkeményedett.

– Rossz a füled, szolga? Nem hallád, mit mondék? István vagyok,
az első apostoli király!

– Bánom is én, öreg, hogy mi voltál odalent -mérgelődött a csuhás –
itt egy szám vagy a kegyesek kórusában, semmi több. Ha nem nézném ősz
szakálladat, mást is mondanék. De így csak annyit, hogy jobb, ha
szaporán elhordod magad…

– Hijnye, ezer kún koponya! – dörrent föl László – Így beszélsz te
a magyariak urával? Akitől rettegett Róma és Bizánc? Ebadta mezítlábas!
Hordd el orrom elől a piszkafádat, mert elkapom a végit, s úgy a
fenekedhez verem, hogy hetven püspök sem imádkozza le rólad, amit
kaptál!

Már azon volt, hogy be is váltja az ígéretét, amikor hirtelen vakító
fényesség csapott alá föntről, a lépcső tetejiből és megdermedt tőle
minden mozdulat. Egészen fönt, a kék márványkönyöklőn Jézus állott.

– Mi történik itt? – kérdezte és hangja zengett a kupola alatt.

A mezítlábasok térdre estek s eltakarták arcukat. Térdre csuklott
Erzsébet is, követte Imre, majd Margit. Térdre ereszkedett lassan
az ősz király is. Csak László állott még, megszegett fejjel, marconán.

– Mi történik itt? – ismételte meg Jézus a kérdést odaföntről.

– Zendülés – nyögte a mezítlábasok feje – Fölséges Úrjézus, alázatosan
könyörgünk engedelmet, de ezek az idegenek egyszerűen betolakodtak
ide…

– Idegen vagy magad – mordult László – Krisztus Úr, tégy igazságot.

– Kik vagytok hát?

– Magyari szentek.

– S mi dolgotok itt?

– Fölséges Atyánk eleibe jöttünk, hogy számadást tegyünk véle
magyariak dolgáról.

– S mért nem tartjátok bé a szolgálati utat?

László fölnézett a könyöklőre, aztán nagyot sóhajtott ott a lépcsők
aljában.

– Krisztus Úr, Te tudod, hogyan van az. Az embert fölrójják egy
hosszú lista végire, aztán sok idő múlva egy napon ideterelik mint a
birkát egy rakás kegyes között, ahol már hosszú sorokban állanak
mindenféle népek. Aztán énekelni kell, meg imádkozni, rogyásig s
mikor az embernek már kóvályog a feje a sok malaszttól, akkor egy
szempillantásra odakerül a Fölséges Atya Úr elé, de csak annyi időre
éppen, hogy átadhassa az előre elkészített írást a fohászokról és
panaszokról s már taszigálják is tovább ezek a mezítlábasok.
Megkövetlek Krisztus Úr, de nem magyari vitéznek való mesterség ez,
s a magyari nemzet baját s veszedelmét ily kutyafuttában eléadni
amúgy sem lehet.

– Annyi sok ott a baj? – mosolygott alá Jézus.

– Annyi, Uram! – felelte László – S münk ezért elhatároztuk, hogy
rend ide, rend oda, eljövünk magunk a Fölséges Atyához s megkérjük
tisztelettel, hogy hallgassa már meg egyszer végig a mi dolgainkat.
Mert münk, Krisztus Úr, akár szentek vagyunk, akár pedig nem, de
elsősorban mégiscsak magyariak vagyunk, akik nemzetünk javát munkálni
el nem mulaszthatjuk, még eme égbeli tisztesség kedvéért sem!

– Derék igyekezet – bólintott Jézus a könyöklőn – mert szeretet s hűség
vagyon benne. Bizony mondom, sokan tanulhatnának hűséget tőletek,
magyari szentek. Ámde gondoljátok meg s vegyétek észbe, hogy a ti
népetek mindössze néhány milliócska csak, s hogy rajtok kívül még
sokszáz millió ember lakozik a földön s mindenütt annyi a baj és a
nyomorúság, hogy elsősorban a százmilliókon kell segítenünk, s csak
azután jut ráérő időnk az apró nemzetecskék bajaira. Vegyétek
eszetekbe ezt, magyariak.

– Tudjuk mi ezt mind nagyon jól Krisztus Úr – válaszolt László – ámde
észben kell tartsuk azt is, hogy ha sokáig várunk még, nem lesz kin
segíteni többé! Mert úgy fogy ám odalent a magyar, mint árvízben a
maréknyi búzamag, s ha egyszer csírája vész a magnak, hiába szerezzük
vissza jussát a termőföldhöz. S még valamit egyebet is észben kell
tartsunk, Úr Jézus! Ha maréknyi is csak a mi nemzetünk, de annyi
igaztalan dolog történt vele évszázadokon át, hogy százmilliós népnek
is elegendő lenne! Mert nincs még egy nemzet odalenn a földön, Uram,
mely igaz tettének s hű szándékának annyi kárát szenvedte volna, mint
a magyar. Valamennyi nemzet egybefogva nem áldozott annyi vért
Teéretted, Úr Jézus, s valamennyi nemzet együttvéve nem aláztatott
meg annyiszor, mint a mi nemzetünk! Hidd el, Uram Jézus, hogy nem
igaztalan dologban járunk, amikor jussát keressük az Atya Úrnál
magyari nemzetünknek, mert biza’ nagy mulasztás esett ezen a népen,
Uram!

– Nocsak – csóválta meg Jézus a fejét odafönt – hadd halljam, mi az
a rettentő nagy mulasztás. Szólj hát s én meghallgatlak.

Azzal nekitámaszkodott kényelmesen a márványkönyöklőnek, és szelíd
türelemmel nézett alá Lászlóra. Az pedig nagyot sóhajtott egy nagyot
s mondani kezdte.

– Hát bizony, Uram Jézus, mikor a magyari nemzet béjött Európába, nem
kicsike volt, hanem nagy és hatalmas. Kopjás hadai előtt semmiféle
ország meg nem állott, s magyari lovak patkóinak nyomát Ázsiától tova
Spanyolhonig nyögték a mezők. Megtehette volna, hogy nem hagy követ
kövön, s ma Róma helyén kecskék legelnének, s az Ánglius tenger
partján magyari halászok szárítanák a hálót. De nem tette ezt, hanem
inkább szerződést kötött a kereszttel. István apánk tette a kötést,
amely pedig így szólott volt: bástyája lészen a magyar a nyugatnak, s
a keresztnek védelmező pajzsa, s ennek ellenében a kereszt fiává s a
nyugat testvérévé fogadja magyariak nemzetét. Így szólott volt a kötés,
Uram Jézus. Nem vala könnyű dolog, amit magunkra vettünk, de viseljük
becsülettel. Béeresztettük gyepűink közé a sváb lovag-urakat meg
talján papokat, földet adtunk nekik a magunkéból s néztük, miként
sújtják agyon a kereszttel vezéreink legjobbjait, miként gyötrik és
dúlják népünket, mely régi hitétől megválni nem akart. De állottuk a
kötést, önmagunk ellenében is, bármilyen nehéz volt. Állottuk, Uram.
S állottuk akkor is, amikor fegyverrel fogadtuk a kún rokont, ki
prédálni készült gazdag Európát, s felesbe kívánta megosztani velünk
germán s frank urak kincsesládáit. A tatár rokon felénk nyújtott
jobbját sem fogadtuk volt el, s odapusztultunk inkább, semhogy
megszegjük a kötést, amit tettünk volt a kereszttel.

– Így vérzett el a magyar, Úr Jézus, a Te szent nevedért, Európa
gyepűjén, egy évezred során. Örökségül adtuk utódainknak a nyugat
védelmezését s a Te szent tanításodat s utódaink hűséggel tartották
azt, mind a mai napig. Ha harcolni kellett, vérüket adták s békesség
idején befogadtak a magyar tető alá minden jött-ment idegent, ki a Te
nevedben védelmet keresett. Így fogyott a magyar s így hízott kövérre
országunk földjén a kegyesen befogadott koldusok hada, akik
megsokasodván odáig vetemedtek, hogy maguknak követelték azt ami a
mienk a Szent Koronád országát darabokra vagdalták arcátlan
kapzsiságukban. Hát azért jövénk most, hogy számadást tegyünk az Atya
Úrral a kötés dolgában. Mert bizony, sem a kereszt, sem a nyugat nem
állta a szavát. Mostoha fia maradt Rómának a magyar örökkön-örökké
s nyugat népei nemhogy testvérül fogadták volna védelmezőjüket, de
midőn legyöngült, úgy bántak vele, mint megunt cseléddel, kit dolga
végeztével árokpartra löknek! Tekints alá, Uram, és ítélj magad!
Jajszótól hangos magyariak hona, s ki ügyel jajára? Földönfutó
magyarok ezrei tapossák nyugatod országútjait, s ki gondol velük?
Bezzeg meghallá a nagyurak füle, amikor kúnok, tatárok s törökök
fegyvere csörgött dús szérűik alatt! Jó volt akkor a magyar őriző
ebnek! Most aztán tömik fülüket kegyes szavakkal, hogy ne kelljen
hallaniok Pannónia felől a haldoklók hörgését, mely segítségért esd
e vaksötét világban! Bezzeg nem voltak restek ékes palotákat emelni hosszú
századokon át, míg a magyar vérét csorgatva állotta a vártát kint a
gyepűn, de most óljukban sem szorítanának helyet a hontalan magyarnak!
Csak finnyás orrukat emelik koldusrongyai láttán s cifra kincseikkel
barbárnak csúfolják azt, ki nem ért rá kincseket gyűjteni, mert
hűséggel hullatta a vérét a kötés szerint, hogy ők azalatt békében
hasat ereszthessenek a háta megett! Felforr az indulat az emberben,
Uram, mindezeknek láttán, s bizony, ha újra kezdhetném földi létemet:
ma már nem a kúnok fejét szabdalná pallosom, hanem úgy verném szét
ezt a sok pöffeszkedő ribancot, hogy nehány ezer évig megemlegetné
álnok Európa magyariak nevét!

– Hát így, Uram Jézus. Pajzsa voltunk a keresztnek s bástyája a
nyugatnak, ezer évig. S most eljövénk, hogy számon kérjük nemzetünk
jussát a kötés szerint!

A szavak döngve dübörögtek végig a kék boltívek alatt. László páncélos
alakja keményen állott és egyenesen, arcát indulat föstötte pirosra.
A többiek pedig még mindig térdeltek. István király lehajtott fejjel
maga elé révedt. Margit kigyúlt arccal és csillogó szemekkel nézett
föl Jézusra, két keze összetéve, mint néma könyörgés. Imre herceg
fiatal arcát bánat felhőzte, s Erzsébet reszketett a félelemtől. A
mezítlábasok ott a lépcső alatt sápadtan és hüledezve hallgatták a
pogány beszédet, s mennydörgést vártak, meg villámokat fentről. De
csönd volt a szavak után. Mély csönd. Az Úr Jézus mozdulatlanul állt
a könyöklőnek dőlve és elgondolkozva nézett alá.

– Mi a neved? – kérdezte végülis.

– László vagyok, Uram, Árpádvérből való. Magyariak királya. Jézus Úr
kardja, a kereszt oltalmazója miként mondották volt annak idején az
idegenek.

– Nagy benned a szeretet, László. – mondta csöndesen Jézus – de nagy
benned az indulat is.

– Megkövetlek Uram, magyari vér vagyok, s nem nézhetem indulat nélkül
miként tapossa nemzetemet mindama hitvány, ki létét köszönheti neki!

– Kötésről szóltál – folytatta Jézus szelíden – ami lett volna
az Atya Úr és tiközöttetek. Ki tette volt e kötést?

– István király -felelte László – itt térdel előtted, Uram.
Szólj hát István apánk.

Az ősz király fölemelte a fejét.

– Én tettem a kötést – mondotta, és hangja végigreszketett
a kék oszlopcsarnokon.

Jézus nehány pillanatig gondolkodva nyugtatta rajta szemét.

– Te tetted hát a kötést a magyar nemzet nevével. S az Atya
Úr nevével ki szólott?

Csönd volt a kérdés után. Magyariak szeme Istvánra szegződött,
aki mozdulatlanul, maga elé meredve térdelt a márványlépcső alatt.

– Szólj hát István apánk – biztatta László.

Az öreg király hangja remegett.

– Koronát küldött a Pápa Őszentsége s apostoli címet adott hozzá…

– Az Atya Úr nevével ki tette véled a kötést? – ismételte meg Jézus
odafönt a kérdést.

– Az idegenből jött papok s lovagurak mind azt mondták, Uram…

Az Úr Jézus hangja megszigorodott.

– Harmadszor kérdem, István. Kit küldött az én Atyám maga helyett,
hogy megtegye véled a kötést?

– Ott volt Gellért úr, a püspök – felelte István király – és mások
is, sokan. A Pápa őszentsége holdfordulásként dicséretet üzent.. és
én is úgy éreztem, Uram…egész lelkemmel hittem…

Mintha valami feneketlen nagy mélységbe zuhant volna a hangja, olyan
volt. Tompa, tétovázó. Magyari szentek lelke megdermedt. Sötétben
érezték magukat s úgy, mint aki alól kihullott a padló, amelyen eddig
biztonsággal állott. Egy ezeréves tévedés sötét árnyékát érezték maguk
fölé borulni.

És ekkor megszólalt az Úr Jézus szelíd, dorgáló hangja odafönt.

– Látjátok, látjátok, magyari szentek! Olyasmire hivatkoztok, ami
nincsen. Olyasmiért indulatoskodtok, ami nincsen. Aratni akartok,
ahol nem vetettetek. Bizony mondom néktek: amire az én Atyám ígéretet
tészen, az erősebb, mint a szikla és tovább tart mint az idő.
De ti önmagatokkal tettetek kötést, s most az én Atyámon keresitek
azt, amiben tévedtetek. Ti lelki érdemekkel akartatok földi birodalmat
nyerni, pedig én megmondottam volt: aki az én utamra tér, az
mindeneket elveszít e földön. Ti a mennyei birodalom ígéretét földi
birodalomra akartátok átváltoztatni, magyarok. S ha tettetek is
valamilyen kötést, azt emberekkel tettétek, s az emberek szava elszáll,
miként a füst. Hálát vártatok a föld népeitől? Nem tudjátok,
hogy az adós gyűlöli azt, akinek tartozik? Ámde megmondotta az én
Atyám: az igazak el nem vesznek. Mit kételkedtek hát, magyari szentek?
Ha igazat cselekedett a nép, melynek szószólói vagytok, a pokolnak
minden hatalmassága sem vehet erőt rajta, mert az én Atyámnak szeme
az igazakon vagyon.

– Megállj, Úr Jézus! – mordult közbe László – Éppen itt vagyon a baj!
Nem tudjuk, jól cselekedtünk-é és igazat? Mert arra vall minden
odalent, hogy hasztalan védtük a keresztet s őriztük Nyugat hitét
ezer esztendőn át, jutalom helyett büntetés következett! Vajon nem
megfordítva kellett volna-é keresnünk az igaz utat nemzetünk számára?
Vajon a kúnok feje helyett nem-é a lovag-urak fejét…?

– Ej, László, László – szólt alá az Úr Jézus szigorúan -, nem tudod,
hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el? Bárki ellen is emeli
a fegyvert, az én Atyám teremtményét sújtja vele. Harcos, kemény nép
volt a te néped. Harccal lett hatalmas a földön s így harcok által
kellett megkisebbíttessék s harcok árán megpuhíttassék. Ez az Úr
törvénye s ezt, úgy látom, nem tudtátok jól, magyariak!

Nagy csönd volt a szavai után. Magyari szentek lehajtották a fejüket,
mélyre. Aztán István király mozdult meg elsőnek. Lassan és öregesen
fölállt a térdelésből, sóhajtott válláról levette a királyi palástot.
Reszkető kézzel emelte le fejéről a szentek koronáját s a palásttal
együtt letette maga elé, az udvar kövére. Aztán fölnézett az Úr
Jézusra. Szeme bánatos volt, de az arca kemény.

– Hát akkor, Úr Jézus – mondotta csöndesen az ősz király – úgy látom,
tévedésből kerültem csak ide. Megkövetlek a tévedésért s itt a palást,
meg emitt a korona. Ha István tévedett is, engedd el Vajk szolgádat
békességgel oda, ahol a többi magyariak várják az Ítéletnek Napját.
Ha nekik rossz, amért az én utamat járták, nekem se legyen jobb, Uram.

Rendre fölemelkedtek mind a magyari szentek, levették fejükről a
szentek koronáját s letették maguk elé a földre. Aztán csak álltak
ott, némán, födetlen fővel, szorosan együtt. Ekkor az Úr Jézus fönt a
könyöklőn megcsóválta a fejét és alászólt mosolyogva.

– Bizony mondom néktek: könnyebb a tölgyfából fűzfakosarat fonni, mint
szentet csinálni a magyarból! Vegyétek föl csak újra e királyi jeleket,
mert megillet benneteket, mondom. Avagy nem tudjátok-é, hogy az én
Atyám azokat sújtja elsősorban, akiket szeret? Ej, István, István!
Nem te voltál-é, ki vérét vetted önnön nemzetednek is midőn ellene
szegült az igaz útnak, mely hited szerint igaz volt? S te, László?
Nem karddal verted-é be a templomokba a bűnösöket? Ti magatok
megtettétek, de lázadoztok ha az én Atyám ugyanezt cselekszi?
Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a népet. S bár nem az én Atyámmal
tettétek a kötést, hanem a magatok lelkével, lám megmondom néktek: az
Úr tartja a kötést magyarok népével mégis, mert hittel tettétek s
hittel állotta a nép ezer esztendőn keresztül. Ahol pedig hit vagyon,
ott vagyon az Úr is, az én Atyám. Békéljetek meg hát, magyari szentek
s ne azt nézzétek ami van, hanem azt nézzétek ami lesz, az én Atyámnak
akarata folytán. Mert bizony mondom néktek: a szenet egy-kettőre tűzre
vetik s nagy lánggal ég, de még a füstje is elszáll s nyoma sem marad.
Ám a gyémántot addig csiszolja s gyötri a mester keze, míg a benne
lévő nemes kristály minden fénye és csillogása meg nem mutatkozik.
Így teszen az én Atyám is ez földnek népeivel, kik hasonlatosak
őelőtte az ásványi anyagokhoz, melyekből az ember is vétetett. Ne
irigyelje hát a gyémánt a szenet s ne békétlenkedjék, ha hízott
köveket lát tespedni a mezőn, kit nem ér reszelő s nem sújt kalapács.
Füstje sem marad a szénnek s az értéktelen mezei követ elmálasztja
rendre a tespedés. Ámde az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a
mesteri kéz próbái alatt, s fénye betölti rendre a világot. Lássátok
hát, hogy nem feledkezett meg az én Atyám magyarok népéről!

Azzal intett az Úr Jézus odafönt a könyöklőn s az oszlopcsarnok kék
kupoláján kettényílt a kárpit s egyszeribe rettentő fényesség öntött
el mindeneket. A nagy fényességből pedig kihallatszott az Úrnak hangja,
amint éppen tollba mondotta az íródeáknak:

– … s elrendelem továbbá, hogy Mezőgyomoson Kardos Kiss Péternek
fiúgyermeke szülessék, hitben erős, akaratban bátor s lélekben
tiszta legyen. Hasonlatosképpen gyermeke szülessék Szegény Nagy
Sándornak, Árva Bús Balázsnak, Keserü Péternek, Törődött Ferencnek
s másoknak, nagy számmal. S mindezen születendő magyarok legyenek
hitben erősebbek, akaratban bátrabbak s lélekben tisztábbak az ők
atyáiknál és sorsban szerencsésebbek… ezennel elrendelem…

A szemvakító fényességben egyenként hulltak térdre a magyari szentek
s szemükből kicsordultak a hála könnyei. Végiggördültek a ragyogókék
pádimentumon, valahol egy kis likon kiestek s aláhullottak a földre.
S minden csepp egy-egy újszülöttnek hullott a homlokára.