Szabó Dénes

A tóthfalusi Rákóczi Szövetség, és a Délvidéki Portyázók Baráti Köre közösen gyűjtést szervezett Szabó Dénes mártír plébános mellszobrának felállítására.

 

A gyűjtés sikeres volt, köszönjük szépen az adományokat! Tóthfalusi papunk volt az első aki mellszobrot kapott a Délvidéken a mártír papok közül.

________________________________________________________________________________________________________________________________

Szabó Dénes plébános, Tóthfalu
született: Horgos (Bács-Bodrog m.), 1893. március 22.
meghalt: Magyarkanizsa (Bács-Bodrog m.), 1944. október

Kalocsán szentelték pappá 1916-ban. 1929-ben helyezték Tóthfalura plébánosnak. Nem menekült el a közelgő szovjet, és szerb partizán csapatok elől.
„Egy tóthfalusi szerb család följelentette azzal a hamis váddal, hogy a rövid magyar uralom négy évében a leventéket misehallgatásra kötelezte. Ebből csak annyi volt igaz, hogy a templomba vezényelt leventékre felügyelt, hogy beszélgetésükkel ne zavarják az istentiszteletet. Szabó Dénest a szerb partizánok november 5-én elfogták, Magyarkanizsára vitték, és ott borzalmasan megkínozták. Combjából keresztet hasítottak, és a sebet ecettel meg sóval kenték. További borzalmas kínzásoknak vetették alá, egy szem

tanú – Cseszkó Károly nevű magyarkanizsai földműves, aki vele együtt volt bezárva, de később kiszabadult – így nyilatkozott: Szabó plébános úr annyit szenvedett, mint Krisztus Urunk a kereszten”

 

________________________________________________________________________________________________________________________________

Utasi Jenő tóthfalus plébános:

Szabó Dénes (1893-1944) tóthfalusi plébános


 

Ebből a gyűlölet szülte emberi piszokból és mocsokból Szabó Dénes alakja tisztán és fényesen ragyog ma is. Tartásának, életvitelének időszerűségére nem rakodott rá a történelmi feledékenység pora. A nemzetszeretet, saját kultúránk, történelmünk, anyanyelvünk ismerete, őrzése, ápolása a ma élő nemzettársainak is feladata és kötelessége. Sorsközösséget vállalni népünkkel napjainkban is az önzetlen szolgálat bizonyítéka. A kiszolgáltatott, a szerencsétlenül járt emberekért, bármelyik nemzethez, valláshoz vagy kultúrához tartoznak is, felemelni szavunkat keresztény kötelességünk. Ezt tette, ezt cselekedte egy kis bácskai település boldogemlékű plébánosa is.

Horgoson született 1893. III. 22-én.  Az elemi iskoláit szülőfalujában végzi, a gimnáziumot Győrött, Szegeden és Temesváron. Teológiát Temesváron és Kalocsán hallgatott 1912-1916-ig. Kalocsán szentelik pappá 1916-ban. Káplánként működik Szenttamáson, Adán, Kanizsán. 1929-ben kerül Tóthfaluba plébánosnak. A fiatal pap lelkében a népe iránti elkötelezett szeretet ígéretes jövőt hordoz. A második világégés, amely vidékünkön is végigsöpört megtizedelve a lakosságot nem kímélte a szolgálattevő papságot sem. Így 1944 októbere Szabó Dénes számára a vértanúságot hozta.

A MÚLTBÓL ÜZENŐ

Csendéletnek is nevezhető a látvány, ahogy az amúgy nem kis íróasztal tetejét teljesen befedi két kinyitott anyakönyv. Az egyik lapjának fejlécén ez olvasható: A horgosi plébániai egyházban kereszteltek anyakönyve 1893. évben; a másikon: A tóthfalusi plébániai egyházban kereszteltek anyakönyve 1944. évben. Az előbbi a 44. oldalt jelzi, a papír már jócskán megsárgult, a könyv fedőlapja is kopott, látszik rajta az enyészet kíméletlen munkája. Az 53. oldalt mutató másik könyv még tartja magát, nem olyan megviselt, mint távoli testvére.
A térben és időben annyira különböző helyről származó két anyakönyv találkozik egy iroda asztalán. Első ránézésre csak annyi a közös bennük, hogy mind a két anyakönyv a Katolikus Egyház tulajdona, egyazon püspökséghez tartoznak. Még a keresztnevek között sincs azonos név a fentebb említett oldalakon. A két települést sem lehet ugyanabba a kategóriába sorolni. Horgos – az országokat „politikai ollóval” megnyirbáló rendelkezések következtében – ma már határ menti település. Tóthfalu soha nem volt az, különben is annyira kis település, hogy a régebbi térképeken az érdeklődő hiába keresi a nevét.
A horgosi anyakönyv 44. oldalán a 84. sorszám alatti bejegyzés szerint az 1893. március 22-én született csecsemő három nappal később történt keresztelésekor a Dénes nevet kapta. Szülei Szabó Mátyás és Szabó (született Erdélyi) Erzsébet.
Szabó Dénes 1944. november elején hunyt el, halálának pontos napja ismeretlen, mint ahogyan az a sírhelye is. A fáma azt mondja, hogy Magyarkanizsánál a Tisza folyó és holtága közötti földsávon tömegsírba helyezték – vagy talán pontosabban: kínozták – örök nyugalomba.
A tóthfalusi anyakönyv 53. oldalán a 81. sorszám alatt Imre néven jegyeztek be egy csecsemőt, aki 1944. október 20-án született, és akit 22-én kereszteltek. Bata András és Bata (született Oláh) Irén örülhetett házasságuk első gyermekének. Imre 2009-ben hunyt el, és a tóthfalusi temetőben adták meg neki a végtisztességet.

Két anyakönyv, két világ, két annyira különböző emberi sors, és mégis…

A történelemi események e kis térség embereinek sorsában véletlenszerűen (?!) mégis összefonódtak. Szabó Dénes 1929-ben kezdte meg rendszeres lelkipásztori szolgálatát Tóthfaluban és a településhez tartozó tanyavilágban, hiszen a plébánia területén több tanyasi iskola is volt, ahová rendszeresen kijárt a plébános. Ittlétének tizenötödik évében utolsó keresztelése 1944. október 22-én volt. A csecsemő Imre volt az utolsó újszülött, akit leönthetett a keresztvízzel. Ekkor még nem sejthette, hogy az ő életében a keresztkút előtt történt szertartás utolsó randevúja az életnek, annak a földinek, és a kegyelem által annak az éginek. Néhány nappal később a hatalom pribékjei, azok az apokaliptikus lovasok kíméletlenül szórták a szenvedést, a halált. Ezeknek esett áldozatul Szabó Dénes plébános is. Mindennek ellenére nem a halál kultúrájáé volt az utolsó szó. Bizonyítéka ennek az a tény is, hogy a kis Imrének még tizenhárom testvére született.

Az élet erősebb a halálnál.

1941-ben, amikor a bevonuló magyar csapatok elől a szomszéd település más nemzetiségű lakosai vagyonukat hátrahagyva elmenekültek, sokan kifosztották ezek házait. Ezt hallva Szabó plébános a vasárnapi szentmisék alatt dörgedelmes beszédben elmarasztalta az ilyen viselkedést. Beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be:

“Véreim, nemzettársaim! Mindazok, akik a kiszolgáltatottak tragikus helyzetét kihasználva lopnak, fosztogatnak, égbekiáltó bűnt követnek el. Nem igazi keresztények, és az ilyen nemzettársaim miatt arcom ég a szégyentől.”

E beszéd hatására sokan visszavitték az eltulajdonított tárgyakat.

1944 októberének egyik hajnalán a szomszéd falu helyőrségének katonái kopogtattak be a plébánián. Az álmából felébresztett plébánost igyekeztek rábeszélni, tartson velük az anyaország felé, most még nem késő, megmentheti életét.

A segítőkészen felajánlott lehetőséget a plébános erélyesen visszautasította:

“Nekem nincs mitől félni. Különben is, híveimet nem hagyhatom magukra ezekben a ránk váró nehéz időkben. A pásztornak a nyáj mellett a helye.”

Maradt, pedig többen is kérték azokban a napokban, meneküljön el, mert az életére törnek.

A vészjósló hírek sajnos nem voltak alaptalanok. Egyik nap írásos idézést kapott a községházára. Kocsisa elvitte, a jelzett időben pontosan meg is jelent a városban. Kis idő múlva kijött az egyik ügyeletes katona és utasította a plébánosra váró embert:

“Maga mehet haza! A plébános marad.”

A plébános maradt, és többé már vissza sem jött. Többedmagával a városháza pincéjébe zárták. Következtek a kínzás órái, napjai. Megcsonkítva, agyongyötörten, megalázva, erejéből csak rövid fohászra futotta:  “Uram, könyörülj rajtam!”

Nem átkozta kínzóit, utolsó leheletéig az élet Urához fohászkodott.

November elején, a napot pontosan még ma sem tudni, több szerencsétlen társával együtt kivégezték.

A korabeli krónikás a következőket jegyezte le erről a tragikus eseményről: „…ott a városháza alatti cellákban tartották valameddig több más emberekkel, majd kivitték a szigetre és kivégezték. Ugyanitt temette el a plébánost Sz. F. kanizsai ember. Állítása szerint ekkor a plébános feje külön volt a testétől”.

Ebből a gyűlölet szülte emberi piszokból és mocsokból Szabó Dénes alakja tisztán és fényesen ragyog ma is. Tartásának, életvitelének időszerűségére nem rakodott rá a történelmi feledékenység pora. A nemzetszeretet, saját kultúránk, történelmünk, anyanyelvünk ismerete, őrzése, ápolása a ma élő nemzettársainak is feladata és kötelessége. Sorsközösséget vállalni népünkkel napjainkban is az önzetlen szolgálat bizonyítéka. A kiszolgáltatott, a szerencsétlenül járt emberekért, bármelyik nemzethez, valláshoz vagy kultúrához tartoznak is, felemelni szavunkat keresztény kötelességünk. Ezt tette, ezt cselekedte egy kis bácskai település boldogemlékű plébánosa is.